Volt egyszer -valami kontinentális vadrezevátumban- egy Holnemvolt. Pontosabban egy iskola a Dombkerítésen legbelül: a Holnemvolt Egyetem. Ez a közoktatási intézmény éppen olyannak számított, mint a többi, de mégis élesen különbözött mindegyiktől. Természetesen itt is mindenféle állatkák próbálták megtanulni az életet, ahogy ez egy vadakkal teli övezet sűrűjében szokás, de az, ami a döntő különbözőséget okozta, néhány állat és az őket körülvevő zajos mindennapok.

Az a hét is ilyen lármásan telt. Két szerencsétlen állat felcsillanó szemei kísérték minden pillanatát, hiszen olyan dolog volt készülőben, ami a várakozások szerint alapjaiban megváltoztatja majd minden állat bekövesedett pozícióját a faunában. Csak fokozta a hangulatot az a tény, hogy az egésznek ők képezik az eredőjét. Ők, akik idáig az összes kezdeményezésbe belebuktak, most mancsaik között érezték a tett különleges erejét. Bár ez így nem teljesen igaz, hisz kifejezetten „mancsokról” nem beszélhetünk két ilyen vaddal kapcsolatban. Ők ketten -a vihogó Túzok, és a jámbor Gorilla- nagymértékben különböznek egymástól, de létezik valami megmagyarázhatatlan kapocs; valami, ami egyesíti cselekedeteiket, és így közös maszkot állítanak a világ felé. Az is lehet, hogy csupán az a mérhetetlen szerencsétlenség fűzi egy csokorba őket, amivel rövid cimboraságuk alatt volt már alkalmuk megismerkedni, de nem ez a fontos. Úgy döntöttek, hogy szerveznek, egy össznépi banzájt a kertek alatti erdőségben. Csalogatták, akit csak lehetett, és akiket csak mertek. Külsőleg nem tűnt világrengető akciónak, de belül bizony komoly küzdelmek tomboltak, melyek izgalommal töltötték meg véredényeiket. Furcsán hatott, hogy egytől egyig elfogadták a meghívást, és örömmel bólintottak igennel kérdésükre:

-Figyu! Csütörtökön party a Mámorban!

-A Mámorrison’s-ban? -kérdezték.

Ez a hely jónak számított a fiatal jószágok körében -noha csak egy kis földbe vájt üregről volt szó. Sokan jártak ide, így gondoskodni kellett az asztalfoglalásról is.
Eljött a várva várt est. Eleinte édeskésen hatott rájuk az izgalom és a pillanat súlya. Külön-külön indultak e táncos-zenés mulatságra, és azt beszélték meg, hogy az erdei Csicsergő Fánál találkoznak. Az úton egyre kellemetlenebbül érezték magukat, s reménykedtek a másikban:

-Semmi gond. Ő is hoz még tagokat! Leszünk elegen. O.K! Jó buli lesz!

Életben tartották törhetetlen vidámságukat még akkor is, mikor ott álltak ketten, némán, csupán metakommunikálva a Csicsergő Fa tövében. A langyos esőcseppek kezdték feloldani ködös tekintetüket, de ez egy hosszú folyamat.

-A többiek majd jönnek! –hangzott az egyetértés.

-Addig üljünk be! –szólt a Túzok, bár szólnia sem kellet, hiszen már rutinból tudták, mit kell ilyen esetben tenni.

-Jaa! Úgyis foglaltunk asztalt.

-Jaa!

Elindultak a party felé. Mikor odaértek az eldugott helyhez, nagy sóhaj hagyta el tompa tüdejüket. Jókora levegőt vettek, és lassú –de határozott- lépekkel szálltak alá a mélybe. Utolsó pillantásuk megakadt a sárgán villogó feliraton: „Mámor” Bíztak benne, hogy ez nem hazugság.
-Nem ér hazudni! Ha egyszer az van kiírva, akkor jó lesz a buli. Tutti biztos. Nem csapják be a fajtájukat. Jó buli lesz. – gondolták reménykedve a reménytelenben.

Lent sötét volt és meleg. Úgy feszítettek végig a szűk kis előtéren, mintha egy felsőbb kaszt mindenható szülötteinek képviseletében érkeztek volna. Gyorsan megtalálták az asztalukat, talán túl gyorsan is. Le kellett ülniük, nehogy elfoglalják a sok széket, ami a többieknek van fenntartva. Nagy esély volt rá, ugyanis három kisegér táncikált a parketten, és így voltak összesen öten a teremben. Szerencse, hogy az asztaluk a bárpult közelében állt, így könnyedén juthattak italhoz, és a helyüket is szemmel tudták tartani. Szánalmas. A vihogó Túzok rendelt egy korsó sört. Ahogy egy igazi party-archoz illik. A jámbor Gorilla csak egy SIÓ őszilét tolt le a torkán. Ő így szokta. Lassan telt az idő. Arról beszélgettek, amiről azok szoktak, akik szeretnék elcsapni a perceket, órákat valami érdektelennel. A kezek és a szárnyak a mobiltelefonokra tapadtak, próbálták menteni a menthetőt. Hosszú órák múlva megjelent egy fénysugár:

-Két Csibe jön –szólt a Túzok izgatott hangon, és szárnyát vékony térdére támasztva előre dőlt.

Érezték, hogy ez messze nem közelíti meg az eltervezett eksztázist, de több a kevesebbnél. Meg is jelent a két pipi. Meglehetősen furcsán néztek a két állatra.

-Hú… De jó hogy eljöttünk... Ez a két nagy rakás szerencsétlenség megint jól teljesített. Ülhetünk, és bámulhatjuk ostobán vigyorgó arcukat…király… –gondolta őszintén a két Csibe.
-Sziasztok! De jó hogy megtaláltunk titeket! Mindjárt kérünk is egy pezsgőt, hogy megünnepeljük ezt a csodás pillanatot. –mondta nem őszintén a két Csibe.

-De jó! Meg vagyunk mentve! Király a buli! –gondolta nem őszintén a vigyorgó Túzok és a habókos Gorilla.

-Menjünk táncolni! –hangzott a nem éppen átgondolt felszólítás. Hogy ki mondta, az mindegy, de hogy az este egyik mélypontjává vált, az biztos. Egyik percről a másikra dugig telt a tánctér, és leginkább egy zsúfolt baromfiudvarra hasonlított. A talpalávaló be nem jelentett hangrobbanások koordinálatlan konglomerátumaként hatott. A forróság, a szagok, ritmikátlanul összeránduló testek és az eltorzult arcok mély nyomot hagytak mindnyájukban. Kisvártatva két közös barátot pillantott meg a kelekótya Gorilla: Vidra-lányt és Egér-fiút. Már a kezdetektől szerelmespárnak számítottak, és sülve-főve együtt jártak. Ez most sem történt másképp. Kivonták magukat a falkából, és önálló életre keltek fittyet hányva a lüktető masszára. Így maradt a jól bevált négyes fogat, a fergeteges buli-team. Telítődött a tánctér, fojtották egymást a féktelen vadállatok, és forrt a levegő.

-Menni kéne. –szólt az egyik.

-Ja… –szólt a másik.

Mentek. Úgy, mintha az est a lehető legjobban sikerült volna. Tudták, hogy siralmas volt ez az egész, és bőrükön érezték a bántó tekinteteket, a láthatatlan szitkokat és a megvetést. Valójában az álarc fájt nagyon, ahogy durva felszínével végigszántotta lelkük jóindulatát. Amint kiértek a lyukból, a zuhogó eső végleg megszabadította őket homályos elképzeléseiktől. Zavaros ábrándjukból feleszmélve rájöttek, hogy ez nem hazai pálya, nem olvadhatnak be ebbe az állati társadalomba: ők önmaguk.