Még a pislogó napsugarak is keblükön vélték e súlyos ibolyakék törölköző fülledt auráját, annyira őszintén és oly szolid büszkeséggel viselte mindazt, amit ő adott ennek a világnak: észre sem vette, amint tompa fényével lassan beárnyékolja az egész horizontot. Ajándék volt ez tőle, nagyszerű esszencia. És nem a langyos víz vagy az elhullt hámsejtek tették ily nagyszerűvé, nem is a körmök alól kierőszakolt köznapi tetszelgés.

Hogy mi? Azt, nem lehet tudni, de érezni.

Különös illattal játszott akkortájt a levegő, ősi ösztönök lüktetése borzolta a fák lombjait. Tudták, hogy valami életre kelt, valami, ami régóta váratta érkezését.

És mindezt egy távol-keleti tömeggyártott ócska foszlány őrzi rendületlen, annyira őszintén és oly szolid büszkeséggel, amennyire egy fél maréknyi boldogságot muszáj.